A nagy sikerű Ébredések szerzőjének klasszikusa

Hogyan lehet úgy élni, ha nem ismerjük fel az arcokat, vagy arcot látunk ott is, ahol nincs? Miképpen boldogulhatunk a mindennapokban, ha csak a tőlünk jobbra lévő dolgokat érzékeljük, a balra esőket nem? Oliver Sacks meghökkentő orvosi esettörténeteiben a hangsúly nem a betegségek rémséges leírásán van; a szerzőt a fogyatékosságaival küzdő ember belső világa érdekli. Soha nem téveszti szem elől, hogy az orvostudomány „tárgya” végső soron nem a betegség, hanem a betegség sújtotta, szenvedő, küszködő ember. Történeteit olvasva rácsodálkozunk az emberi természet és képességek lenyűgöző sokszínűségére, egyben felülvizsgálhatjuk a fogyatékosságról vallott nézeteinket.

„Mrs. B., aki korábban kutatóvegyész volt, váratlan személyiségváltozáson ment keresztül: »vicces« lett (élcelődött és pikáns szójátékokat gyártott), meggondolatlan és »felszínes«. Először azt hitték, hipomán, de aztán rájöttek, hogy agydaganata van. A koponyaműtét során a remények ellenére nem az agyburok jóindulatú daganatát találták, hanem egy hatalmas rákos daganatot, amely mindkét homloklebeny szemüreghez közeli felszínére kiterjedt.

Első találkozásunkkor vidámnak, jókedvűnek láttam – kész »humorzsák«, mondták róla az ápolónők –, csak úgy ontotta a sziporkákat és az elmés megjegyzéseket.

– Igen, atyám – fordult hozzám egyik alkalommal.

– Igen, nővér – helyeselt máskor.

– Igen, doktor úr – mondta legközelebb.

Úgy tűnt, váltogatva használja a megszólításokat.

– Akkor én most ki vagyok? – kérdeztem végül némi éllel.

– Ha az arcát meg a szakállát nézem – felelte –, akkor egy archimandrita jut az eszembe; ha a fehér köpenyét, akkor egy nővér; ha pedig a sztetoszkópját, akkor egy orvos.

– Tehát nem egyben lát engem?

– Nem, nem egyben látom.”