Nahidot felveszik az orvosi egyetemre, aminek tiszteletére a büszke család nagy ünnepséget szervez. Aznap este találkozik jövendőbelijével, Maszuddal. Nem sokkal később kitör a forradalom, mely a fiatalok számára felér egy csillagzáporral. Halhatatlannak érzik magukat. Ám úgy tűnik, a szabadságért olyan árat kell fizetniük, amire álmukban sem gondoltak volna. Ha nem akarnak mindent elveszíteni, el kell menekülniük Iránból.

Harminc évvel később az alig ötvenéves Nahid Stockholmban várja a halált. Dühös a betegségére, az orvosokra, az életre és a lányára. Mindenre, aminek köze van a harchoz. De amint egy élet kihuny, megszületik egy új. Talán mégsem volt minden hiábavaló?

Nahidnak gyakran eszébe jut a menekülésük. Eltűnődik, vajon jól tették-e? Évtizedek távlatából, amikor minden bonyolulttá vált és összekuszálódott, nehéz erre válaszolnia. Kíméletlen őszinteséggel számol be a hibákról, melyeket elkövetett, a kérlelhetetlen anyai szeretetről és a következő nemzedékbe vetett hitéről.

Az El kell mondanom egy csodálatosan szépen megírt anya-lánya regény, melyben veszteség és életöröm vibrál, szorongás és félelem, mellyel előbb vagy utóbb mindannyiunknak szembe kell néznünk.

„Hogy tehettük ezt vele? A pici babánkkal, akit a világon mindennél jobban szerettünk, aki arra volt hivatott, hogy pótolja az elveszett világokat. Ha tudtuk volna. Ha tudtuk volna, hogy így végződik. Hogy elszakítjuk a gyökereitől, a családunktól, messzire visszük, és aztán meghalunk. Elhagyjuk. Magára hagyjuk egy olyan országban, amely nem az övé. Mert nem az. Bármennyire is svéddé vált. Itt nincs senki, aki gondját viselné úgy, mint ha otthon maradtunk volna. Mit tettünk vele?”